A párizsi Picasso Múzeumot két éve vezető Laurent Le Bon az eddigi legnagyobb magyarországi Picasso-kiállítás megnyitójára érkezett Budapestre. A tárlat anyagának háromnegyed részét az általa vezetett múzeum biztosította, és a fiatal művészettörténész, Emilie Bouvard személyében ők adták a tárlat kurátorát  is. A páros interjúban Le Bon többek között egy monografikus múzeum sajátos helyzetéről, az intézmény és a Picasso család viszonyáról és saját terveiről beszél, míg Bouvard elsősorban a budapesti kiállításról. Szó esik arról is, hogyan látják az emberek Picassót és miért ő a 20. század legismertebb képzőművésze.

MC: A francia közgyűjteményeknek meglehetősen szigorú a hierarchiája. A Picasso Múzeum 2010 óta ennek legmagasabb fokán áll, a „public administrative establishment” nagyon szűk kategóriájába tartozik. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Laurent Le Bon: Talán a hierarchia nem is pontos kifejezés. A lényeg, hogy a múzeumokért felelős kulturális tárca igyekszik növelni a múzeumok önállóságát, és ezzel együtt felelősségét. A fokozatok az egyes múzeumoknak biztosított autonómia szintjét jelzik, és mi hat éve valóban a legmagasabb, azaz a legnagyobb önállóságot biztosító kategóriába kerültünk. Ez például azzal is jár, hogy én, amerikai és angol kollégáimmal ellentétben, egy személyben vagyok az intézmény elnöke és igazgatója. Lehet persze ennél még nagyobb is egy múzeum önállósága, de azt már úgy hívják, hogy magánmúzeum.

MC: Melyek a múzeum legfontosabb testületei és milyen az összetételük?

Laurent Le Bon: Legfőbb döntéshozó testületünk az Igazgatótanács, de fontos szerep jut a Tudományos Bizottságnak és az Akvizíciós Bizottságnak is. E bizottságok tagjait javaslatomra a kulturális miniszter nevezi ki, meghatározott időre. Engem öt évre neveztek ki, ez kétszer három évre hosszabbítható meg. A gyakorlat legutóbb annyit változott, hogy most már az első kinevezés is csak három évre szól. A testületekben az állam és Párizs városa is magas szinten képviselteti magát, a többi tag a gazdasági és kulturális élet fontos személyiségei és apparátusunk képviselői közül kerül ki. Természetesen a Picasso családból is vannak tagjai a testületeknek: Claude Picasso, a művész fia az Igazgatótanácsban, egyik unokája, Bernard Picasso pedig a Tudományos Bizottságban dolgozik. A testületek összetételében ügyelnünk kell a nemek kiegyensúlyozott arányára is, ez nem törvény ugyan, de íratlan szabály. 

MC: Hogy néz ki a múzeum finanszírozása?

Laurent Le Bon: Éves költségvetésünk tizenötmillió euró, ebből hárommilliót kapunk közpénzből, javarészt normatív állami támogatás formájában. Illetve nem is biztos, hogy itt a támogatás a legpontosabb kifejezés, hiszen mi egy szolgáltatást nyújtunk az államnak azzal, hogy őrizzük, feldolgozzuk, bemutatjuk egy gyűjteményét, azaz az összeg ennek ellenértékeként is felfogható. Közpénzt kizárólag az államtól kapunk, Párizsnak inkább mi fizetünk – igaz, nagyon keveset – bérleti díj formájában, tekintve hogy épületünk a város tulajdona. Időnként – például nagyobb akvizíciókhoz – állami forrásokból eseti támogatáshoz is juthatunk, ez azonban már kemény lobbimunkát igényel.

MC: Nehéz körülmények között vette át az elhúzódó rekonstrukció és bővítés miatt éppen zárva tartó múzeum vezetését, ami 2014 őszén végre újra kinyithatta kapuit. Milyen változások köthetők azóta az ön nevéhez?

Laurent Le Bon: Hadd kezdjem azzal, hogy az én eszményem a folytonos mozgásban lévő múzeum. Ez épületünk falai között és azokon kívül egyaránt érvényes. Házon belül mindenekelőtt azért, mert a monografikus múzeumokkal szemben léteznek – néha nem is teljesen ok nélkül – bizonyos előítéletek. Ezek egyfajta emlékműként, mauzóleumként tekintenek az ilyen múzeumokra, amelyeket elég egyszer meglátogatni. Mi pezsgő életet szeretnénk a falak között, ami látványosan cáfolja az ilyen vélekedéseket – miközben persze ugyanilyen fontos, hogy stabilitást is sugározzunk. Ezt a kettősséget már érzékelheti, aki ezekben a hetekben ellátogat hozzánk. Természetesen láthat egy állandó tárlatot, amit időről időre megújítunk, részben hogy Picasso munkásságának más és más aspektusaira hívjuk fel a figyelmet, másrészt, hogy korábban nem kiállított műveket is bemutathassunk. Megnézhet egy másik, időszaki Picasso-kiállítást is, amely a köztudatban elsősorban festőként élő Picasso jelentős szobrászi munkásságára koncentrál az adott témában példátlanul gazdag anyaggal és végül, a harmadik tárlaton bepillantást nyerhet egy kortárs spanyol képzőművész, a Picasso által is inspirált Miquel Barceló munkásságába. Ez az időszaki tárlat a korábbinál határozottabb kontextualizálási szándékunkat jelzi; nemcsak Picassót akarjuk bemutatni, hanem azokat is, akik hatottak rá, és akikre ő hatott. A falainkon kívül pedig azért fontos a mozgás, mert országos közgyűjteményként, a világ legnagyobb Picasso-kollekciójának gondozójaként kötelességünk, hogy kincseinket eljuttassuk az érdeklődőkhöz. Egyrészt természetesen Franciaországban, de tekintettel arra, hogy Picasso az egyetemes művészettörténet emblematikus figurája, „mandátumunk” az ország határain túlra is kiterjed. 

MC: Ezek szerint ön – szerencsénkre – nem osztja azt a nézetet, miszerint napjainkban, a szinte korlátlan utazási szabadság idején, már nemigen van szükség arra, hogy a műtárgyak keljenek útra.

Laurent Le Bon: Ez ma tényleg egy népszerű, sokszor a műtárgyak védelmének szükségességére hivatkozó álláspont, amit valóban nem osztok, mert tapasztalatból tudom, hogy a gyakorlat nem igazolja. Tíz évig dolgoztam Metzben, a Pompidou Központ ottani fiókintézményének létrehozásán, majd annak igazgatójaként. Azzal biztattak, csináljak nagy kiállításokat és az emberek majd tömegesen jönnek, hiszen Párizs is csak háromszáz kilométernyire van a várostól. Valóban sok látogatónk volt, de túlnyomó többségükben Metzből és vonzáskörzetéből. Igaz, hogy az emberek ma könnyebben utazhatnak, de szabadidős lehetőségeik is nagyságrendekkel mások, mint korábban, így döntésükben fontos szerepet játszik, hogy mely élményekhez milyen időráfordítással juthatnak. Számunkra azért is fontos, hogy sok helyütt jelen legyünk, mert Picasso népszerűségére építve világszerte számos kiállítást adnak el a nevével, amiknek valójában nem sok közük van hozzá. Nekünk az „igazi Picassót” kell elvinnünk az emberekhez. Egyik fontos személyes prioritásom, hogy megtaláljam azokat az országokat, ahol még nem jártak Picasso művei, és elvigyem őket oda. Például Afrikába.

MC: Ez már csak azért is izgalmasnak tűnik, mert Picasso sok inspirációt merített az afrikai törzsi művészetből…

Laurent Le Bon: Kétségkívül érdekes lenne munkáit ilyen környezetben bemutatni, de én nem akarom megmondani az afrikaiaknak, hogy milyen Picasso-kiállítást csináljanak, ez egyfajta „kolonialista” megközelítés lenne. Azt szeretném, hogy ők mondják el, milyen tárlatot szeretnének, és mi segíteni fogunk elképzeléseik megvalósításában. Ugyanezzel a szemlélettel készítünk most elő egy nagyszabású, 2017 végétől több mint egy éven át tartó programot A mediterrán Picasso címmel, aminek a dolgok jelenlegi állása szerint több mint ötven helyszíne lesz a mediterrán térségben, beleértve a Maghreb-országokat is. Senkire nem fogunk itt sem rákényszeríteni semmit, így ez egy meglehetősen eklektikus program lesz – az ötven intézmény csaknem ugyanennyi különböző elképzelést jelent. Amit mi vállalunk, az a koordináció, a közös rendezvények és kiadványok összefogása. 

MC: Feltételezem, hogy a Picasso családdal való jó kapcsolat megkülönböztetett jelentőségű a múzeum számára.

Laurent Le Bon: Természetesen, több okból is, de hadd jegyezzem meg, hogy egy múzeumigazgatónak létérdeke, hogy mindenkivel jó kapcsolatot ápoljon, ez sok tekintetben diplomáciai munka. Mint bizonyára tudja, ötezer műtárgyat és kétszázezer dokumentumot felölelő gyűjteményünk alapját Picasso azon művei képezik, amiket a család a mester halála után egy jogszabály adta lehetőséggel élve az örökösödési adót kiváltva adott át az államnak, és a kollekció későbbi gyarapodása is főként a család adományainak köszönhető. Ennél fogva a családtagoknál közelebbről senki nem ismeri ezeket a műveket, senki sem rendelkezik róluk annyi háttérinformációval, mint ők. Ugyanakkor egy elterjedt tévhittel szemben ez a múzeum nem az ő múzeumuk, hanem a francia államé, amit a család respektál. A család egyébként közismerten sok ágból áll, ők sem látnak minden kérdést feltétlenül egyformán, de nekünk valamennyiükkel jó kapcsolatot kell ápolnunk. A múzeum elhúzódó felújítása és az ezzel összefüggésben felvetődő személyi kérdések okoztak némi feszültséget, ez azonban ma már a múlté. Claude Picasso ott van minden igazgatótanácsi ülésünkön, és támogatja a döntéseket, Bernard Picasso alapítványával közösen dolgozunk egy jövő évi nagy kiállítás előkészítésén Olga Koklováról, Picasso első feleségéről; Maya Picassótól, a mester legidősebb lányától az újranyitás alkalmából kaptunk ajándékot, és a példákat még sorolhatnám. Fontos partnerünk a Picasso Administration is; ez a szervezet kezeli a Picasso nevével és műveivel kapcsolatos jogokat, e tekintetben az általános szabályok ránk is vonatkoznak.

MC: Mielőtt rátérnénk a budapesti tárlatra, beszéljünk kicsit Picassóról. Mi teszi őt önök szerint a 20. század legismertebb és minden bizonnyal legnépszerűbb képzőművészévé?

Laurent Le Bon: Megkerülném a választ, ha csak azt mondanám, hogy műveinek rendkívüli minősége. Ez persze bizonyosan az érem egyik oldala, de Picassónál ehhez páratlan műfaji sokszínűség és rendkívüli mennyiség társul. Gondoljon bele: hetvenezer mű – hetvenezer alkalom találkozni e páratlan művész munkáival. Picasso egyszerűen az alkotás szimbólumává vált az emberek szemében.

MC: Önök mindketten rendszeresen és rengeteg emberrel beszélgetnek Picassóról, így látják, milyen kép él bennük a művészről. Mennyire fedi ez a kép – átlagban, hiszen a vélemények is nyilván eltérők – a valóságot?

Laurent Le Bon: Először is: bár sokan bizonyára ezt hiszik, távolról sem mindenki látja Picassóban a 20. század egyik nagy zsenijét. Sokszor halljuk az „ezt egy hatéves gyerek is meg tudná rajzolni”, „ilyet én bármikor festek” típusú vélekedéseket. Erről egyébként mindig eszünkbe jut Picasso híres mondása: „Tizenkét évesen úgy festettem, mint Raffaello, de egy egész élet kellett, hogy úgy fessek, mint egy gyerek.” Aztán van, akit Picassónak a műkereskedelemben betöltött helye irritál, azok a valóban csillagászati összegek, amiket ma egy-egy kiemelkedő munkájáért a gyűjtők készek kifizetni. Másokat mindennél jobban érdekli turbulens magánélete, a nőkkel való kapcsolata, de végül is ez aligha lehet Picasso szándékaival ellentétben, hiszen ő volt az, aki szinte közszemlére tette a magánéletét.

Emilie Bouvard: Legjelentősebb életrajzírói, John Richardson és Pierre Daix éppen azzal szereztek nagy érdemeket, hogy kombinálni tudták pályájának életrajzi és művészettörténeti alapú interpretációját. Ismét mások Picasso közéleti-politikai szerepvállalását dimenzionálják túl és ítélik meg – vagy el – saját meggyőződésük alapján. Mindegyik megközelítésben vannak valós elemek, de aki túl sokat foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, éppen a lényeget téveszti szem elől. Az pedig nem csoda, hogy sokan nem nagyon szeretik Picassót – tény, hogy ő nem kínál könnyű kosztot, könnyen megülheti a gyomrot.

MC: Hol jelölhető ki a budapesti tárlat helye a Picasso Múzeum külföldi bemutatkozásainak sorában?

Laurent Le Bon: A budapesti kiállítás egyértelműen az idei legfontosabb külföldi vállalásunk. Magyarországon 1993 óta nem volt nagyszabású Picasso-tárlat, és azóta már egy egész nemzedék nőtt fel. Hetvennégy Picasso-művet hoztunk Budapestre, ekkora és ilyen minőségű anyagot egyszerre mi is csak egy helyen tudunk bemutatni, mert hiába van kollekciónkban ötezer Picasso-mű, ebből csak mintegy kétszázötven a festmény. Budapest mellett idén még Brazíliába küldünk nagyobb válogatást az olimpiai játékok alkalmából, de annak a tárlatnak a jelentősége sem mérhető a budapestihez. Persze nem a művek száma a legfontosabb, hanem az, hogy kurátorunk, Emilie Bouvard magyar kollégáival együttműködve olyan anyagot állított össze, ami Picasso munkásságának minden korszakára és szinte valamennyi műfajára kiterjed, s ezt kiegészítettük egy komoly múzeumpedagógiai munkát lehetővé tevő dokumentációval is. 

MC: Bouvard asszony, ön egész eddigi pályáján Picassóval foglalkozott?

Emilie Bouvard: Amíg a tanulmányaimat végeztem, majd a PhD-met írtam, még nem ő állt a középpontban, a disszertációmat például „az erőszak ábrázolása nőművészek alkotásaiban a hatvanas–hetvenes években” témában írtam, de sokat foglalkoztam a feminizmus és a művészet kapcsolatával is. Nem Picasso-specialistaként kerültem tehát két és fél éve kurátorként a múzeumba, de természetesen jól ismertem a munkásságát; kedvenc témáim közül sok az ő életművében is fontos szerepet játszott, és abban is kutatható. Úgy gondolom, ő sok mindennek az alfája, a kiindulópontja a kortárs művészetben. Ezt a vélekedést egyébként nem mindenki osztja, vannak, akik sokkal lazábbnak érzik a kapcsolatot Picasso és a kortárs művészet között. Én ezt a kérdést ma már elsősorban Picasso felől közelítve vizsgálom, de korábban, amikor kurátorként, műkritikusként zömmel kortárs témákkal foglalkoztam, módom volt ezt a kapcsolatot a „másik oldalról” is tanulmányozni.

MC: Úgy tudom, a Picasso Múzeumnak három gyűjteményi kurátora van. Hogyan alakul önök között a munkamegosztás?

Emilie Bouvard: Igen, három kurátor foglalkozik Picasso műveivel, egy pedig a könyvtárat és az archívumot gondozza. Mindhármunknak a művész egy-egy alkotói korszaka a központi témája. Az én területem a késői Picasso, azaz az 1938 és 1973 között született alkotások, míg kollégáim Picasso korai, 1895 és1921 közötti, illetve az 1922 és 1938 közötti munkásságával foglalkoznak. Az évek számát tekintve az én területem a legnagyobb ugyan, a múzeumunkban őrzött művek mennyiségében azonban nincs jelentős különbség az egyes korszakok között. Van közöttünk egy másfajta, funkcionális munkamegosztás is, én többek között a Picasso-kutatásokat és publikációinkat kísérem figyelemmel. Az egyes területek közötti határok persze nem átjárhatatlanok, amire példa a budapesti kiállítás is, hiszen ez Picasso egész pályáját felöleli, kurátorként tehát nemcsak a kései Picassóval van dolgom. De éppen ez a változatosság az, amit talán a legjobban szeretek a munkámban. Miközben a retrospektív jellegű budapesti tárlaton dolgoztam, otthon egy jóval szűkebb időszakkal, a spanyol polgárháború éveivel foglalkozó tárlatot kezdtem előkészíteni. Amiben egyébként korábbi – Picasso előtti – kedvenc témám, az erőszak ábrázolása is visszaköszön. Ugyanakkor részt veszek állandó kiállításunk újragondolásában is, amivel 2018-ra szeretnénk elkészülni, és akkor valósulhat meg a már említett A mediterrán Picasso című projektünk is, amiben nem a tervezett kiállítások egyikét kúrálom, hanem az egész projekt tudományos koordinálása, valamint a publikációk összehangolása a feladatom. 

MC: A budapesti tárlatban nyilvánvalóan benne van a blockbusterpotenciál, de gondolom, önnek mint kurátornak nem ez volt a fő ambíciója.

Emilie Bouvard: Valóban, az nem koncepció, hogy én most csinálok egy blockbustert; a fogadtatás dönti el, hogy egy kiállítás az lesz-e vagy sem. Persze nem bánom, ha tényleg így alakul majd, de az én alapvető célom az volt, hogy végigkísérjem a nézőt a figurális ábrázolás picassói megközelítésének folyamatos változásain a még szinte gyerekként, nem egészen tizennégy évesen festett, naturalista és manierista jegyeket egyaránt hordozó lánykaportrétól, egyik első olajképétől a több mint háromnegyed századdal későbbi, 1972-es Muskétásig. Szerettük volna ezt a folyamatot egészen pontosan, szinte nagyító alatt áttekinteni, ezért eredetileg azt terveztük, hogy az életmű minden egyes esztendejéből bemutatunk legalább egy emberi alakot ábrázoló munkát, de végül ezt az elképzelést nem érvényesítettük szigorúan. Nagyon örülök, hogy olyan munkákat tudunk kölcsönhatásukat is érzékeltetve kiállítani, amik másutt még nem voltak együtt, egy légtérben láthatók – esetenként még a Picasso Múzeumban sem. Koncepciónk mögött kevésbé vannak tudományos ambíciók, mint például a Párizsban készülő és a spanyol polgárháború témáját feldolgozó, már említett kiállítás mögött, sokkal inkább a kreatív alkotói folyamat evolúciójának bemutatására koncentráltunk. Ezt a célt nagyon jól szolgálják a Varga Csaba által tervezett enteriőrök is. Sokszor el szoktam mondani, és ezzel a kiállítással is igyekszem alátámasztani, hogy Picasso művészetét nem lehet az életrajzával megmagyarázni. Számos megrögzött előítélet él vele kapcsolatban, amiket igyekszünk lebontani. A „nőfalóként” elkönyvelt művésznek valóban számtalan, erősen erotikus töltetű munkája van, ugyanakkor jó néhány képének szereplőiről nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk eldönteni, hogy férfiak-e vagy nők. Az Izrael Múzeumból kölcsönzött 1969-es festménye például a Női profil címet viseli, az alak neme mégis erős kétségeket ébreszt a nézőben. Hasonlóképp jól nyomon követhető a csak rá jellemző „testnyelv” kialakulása, amihez – csakúgy mint sok más munkájához – a gyermekrajzok, illetve az afrikai törzsi művészet adták az inspirációt. 

Talán észrevette, hogy a kiállítás központi tereiben csak műveket helyeztünk el, mert úgy gondoltuk, hogy a dokumentumok, filmek elvonnák a figyelmet a bennük való elmélyedéstől. Természetesen a dokumentumok is fontosak ahhoz, hogy a nézőnek teljesebb képe legyen a művészről és lássa például, milyen remek képessége volt arra, hogy önmagát mindig a figyelem középpontjába állítsa, ezért nem is mondtunk le róluk; külön termekben és a folyósokon állítottuk ki őket. 

MC: Bár a budapesti kiállításon nem szerepelnek, a katalógus szerencsére bemutatja a Picasso Múzeum archívumában őrzött magyar vonatkozású dokumentumokat is. Milyen anyagokról van szó, és kutatták-e ezeket korábban magyar szakemberek?

Emilie Bouvard: Le Bon úr már említette, hogy mintegy kétszázezer, a legkülönbözőbb műfajú dokumentumot és csaknem húszezer fotót őrzünk a hivatalos iratoktól kezdve Picasso levelezésén át az újságcikkekig – Picasso mindent gondosan eltett, amit fontosnak tartott. Ezek rendszerezve vannak – azaz általában tudjuk, hol kell elkezdenünk keresni, ha valamire szükségünk van – de még nincsenek maradéktalanul feldolgozva. Így aztán az olyan kiállítások apropóján, mint a mostani, mindig van esély új felfedezésekre is. Az archívumunkban fellelt magyar vonatkozású dokumentumok tudomásom szerint eddig ismeretlenek voltak a magyar szakemberek előtt. Többségük 1956 októbere és decembere között született, Picassónak címzett levél a magyarországi forradalom, illetve annak leverése ügyében; szerzőik között franciák, Franciaországban élő magyarok és a magyar művészeti élet olyan kiemelkedő képviselői is megtalálhatók, mint Czóbel Béla, aki párizsi évei alatt jó kapcsolatot ápolt Picassóval. A szerzők a magyar forradalom ügye melletti kiállásra kérték a festőt, aki ennek csak a Francia Kommunista Pártnak írott levél formájában tett eleget – ekkor ő maga is a párt tagja volt –, a nyilvánosság előtt nem. Czóbeltől egy 1962-es levelet is őriz az archívum, amiben a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatójának megbízásából kéri a mestert, hogy ajándékozza egy művét a múzeumnak. Nekünk nincs tudomásunk arról, válaszolt-e Picasso erre a levélre, s ha igen, mit, talán Czóbel Béla hagyatékában lehetne választ találni erre a kérdésre. Ajándékozás akkor biztosan nem történt, de a mester 1967-es budapesti kiállítása után neves kereskedője, Daniel-Henry Kahnweiler tizenkét grafikát adományozott a múzeumnak – ebben talán a Czóbel-levélnek is lehetett valamilyen szerepe. Érdemes tudni azt is, hogy Picassót egy idő után a világ minden részéről szinte folyamatosan bombázták levelekkel, rendszerint állásfoglalását, segítségét kérve. A húszas évektől kezdve idő hiányában ezekre már csak a legritkább esetben válaszolt személyesen, ezt a feladatot többnyire a titkárságára bízta.

MC: Ön csaknem két hetet töltött nálunk a közvetlen előkészületek idején, de már hosszabb ideje munkakapcsolatban volt a magyar szakemberekkel. Hogyan értékeli a velük való együttműködést?

Emilie Bouvard: Ez egy nagyon kellemes közös munka volt, egyben komoly kihívás. Mi igazából egy viszonylag kis múzeum vagyunk, jóval kisebb apparátussal, mint a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria. Ebből adódóan nálunk egy embernek többféle feladattal kell foglalkoznia, kisebb a szakosodás, a kurátor lényegében kulturális projektmenedzserként funkcionál, kevesebb ideje marad a tudományos kutatásokra vagy az oktatómunkára – miközben azért én is tanítani fogok az Ecole du Louvre-on. Érdekes volt ezeket a tapasztalatokat egybevetnünk. Ennek a kiállításnak az előkészítése jó csapatmunka volt. Több ötlet a mi igazgatónktól jött, az emberi alakokra való koncentrálást én kezdeményeztem és sok minden épült be az elképzelésekbe a magyar kollégák, így társkurátorom, Tóth Ferenc javaslatára. Jó együttműködés nélkül nem is készülhettünk volna el időben a kiállítással, hiszen annak méreteihez képest igen rövid idő állt rendelkezésünkre; a megállapodás csak az elmúlt év júliusában született meg.

MC: A kiállítás javarészt az önök saját anyagára épül; milyen megfontolások alapján választották ki a máshonnan kölcsönzött műveket?

Emilie Bouvard: Az evidencia volt, hogy a budapesti Ludwig Múzeumban őrzött festményeket és a Szépművészeti Múzeum grafikáit integráljuk az anyagba, emellett máshonnan csak akkor kértünk kölcsön, ha az feltétlenül szükséges volt a koncepciónk megvalósításához. Elsősorban Picasso korai munkáival gazdagítottuk más forrásból az anyagot; a kék korszak egyik fontos alkotása, az Ivás közben elalvó nő például Bernből érkezett, a híres párizsi galerista, Ambroise Vollard nagyszerű kubista portréja pedig a moszkvai Puskin Múzeumból. Ezen túlmenően A klasszikus vonal újrafelfedezése című fejezetben éreztük még indokoltnak saját anyagunk kiegészítését; az „óriásnő” sorozatból nekünk is van ugyan egy kiemelkedő alkotásunk, az azonban kényes állapota miatt nem szállítható, ezért ezt a Stuttgarti Állami Képtár Ülő nőjével pótoltuk.  

MC: A kiállítás melyik fejezetét látja a legerősebbnek?

Emilie Bouvard: Hadd említsek rögtön kettőt: a Szürrealista átváltozások címet viselő, 1925 és 1936 között született munkákat bemutató termet és a kései Picassónak szentelt legutolsó részt az 1956 utáni, a „művész és modellje” témát körüljáró, régi mesterek műveit megidéző munkákkal. Az elrendezés ebben a részben bizonyára sokak szemében zsúfoltnak hat, ezt azonban tudatosan vállaltuk; a képek itt úgy lógnak a falon, ahogy egykor Picasso műtermében vagy az avignoni pápai palotában rendezett emlékezetes 1973-as kiállításán.

Laurent le Bon (47) a párizsi Politikai Tanulmányok Intézetében, majd az École du Louvre-ban folytatta tanulmányait, utóbbi intézményben ma már ő is oktat. Eredeti szakterülete a kertépítészet volt, de érdeklődése gyorsan a modern és kortárs képzőművészet felé fordult. A Pompidou Központban ő készítette elő az intézmény metzi fiókjának megnyitását és 2010-ben annak első igazgatója lett. Az akkor felújítás alatt állt és vezetői válságtól sújtott párizsi Picasso Múzeum elnöki funkcióját 2014-ben nyerte el. Kinevezése öt évre szól és kétszer három évre hosszabbítható meg.

Emilie Bouvard a Sorbonne-on szerzett művészettörténészi diplomát, doktori disszertációját Erőszak a nőművészek munkáiban 1960-1985 között címmel írta. A Picasso Múzeum kurátoraként a művész késői alkotói korszakával foglalkozik. Jelentős műkritikusi tevékenysége is.

Szerző: Emőd Péter

Fotó: Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé

Megjelent a MúzeumCafé 53. számában (2016. július/augusztus)