Monok István: A magyarországi könyvtáraknak régi álmuk egy olyan pénzügyi alap léte, amelyhez azokban az esetekben fordulhatnak, ha a piacon felbukkannak egyedi, a nyilvános gyűjteményekből hiányzó, a védett írott kulturális örökség részét képező dokumentumok, és ezek megvásárlásához nem rendelkeznek kellő anyagi erővel.
A kultúra polgári nyilvánosságának megteremtéséért elég sok forradalom zajlott a történelmi időben – amelyek közben, paradox módon, nem kis része a kulturális örökségnek persze elpusztult vagy eltűnt –, nagyon fontos tehát, hogy a polgári társadalom kifejezést zászlójukra tűző politikai kurzusok tegyenek is valamit azért, hogy a kivívott „polgári nyilvánosság” meg is maradjon, illetve bővüljön az ilyen formában hozzáférhetővé tett értékek köre. A könyvtári dokumentumok sok tekintetben másként értékesek, mint a festmények, a szobrok vagy az iparművészet emlékei. Az egyediség, amiért egy-egy példánya ezeknek a védett örökség kategóriába sorolható, másként írható körül. Fontos azonban, hogy ezek megvásárolhatósága ne kerüljön ki az első mondatban jelzett pénzügyi alap segítségével elérhető tárgyak köréből.
A gondolatok sorát egy olyannal kezdem, amely nem ritkaságokat említ megőrzendő és mindenképpen a közbirtoklás körébe vonandó, vagyis megvásárolandó értékként. A nemzeti könyvtár ugyanis egy, a többi könyvtártípustól eltérő küldetésű intézmény mindenütt a világon. Könyvtár, de archívum is egyben. Archívumi – vagyis nem használati – értékként kell feltárnia, megszereznie és megőriznie minden olyan kéziratos és nyomtatott emléket, amely a magyarokkal és a bármikori Magyarországgal kapcsolatos. A működésére vonatkozó törvények is ezt írják számára elő. Az első gondolat tehát egy Magyar Nemzeti Bank Értéktár pénzalap létrejöttekor, hogy a „nemzeti kincsek” kategóriába – a legtágabban értve – a nemzeti könyvtárban őrzött külföldi, de magyar vonatkozású könyvek is beleférhetnének. Az alap azonban nem pótolhatja kormányok felelőtlenségét a nemzeti könyvtár gyűjteményfejlesztési keretének ellehetetlenítésében, így maradjon ez csak „első gondolat”. A nyomtatott világ beláthatatlan mennyiséget jelent – ennek ellenére meglepően sok egyedi darabja létezik. Magyar szempontból különösen. Ez adódik abból, hogy a könyvnyomtatás korai századaiban a magyarországi kiadványok különösen kis példányban jelentek meg, fennmaradásuk tehát esetleges. Különösen igaz ez az állítás alkalmi nyomtatványok esetében. A látszólag értéktelen esküvői, temetési kiadványok vagy a magyarországi diákok szakdolgozatai (disputációk, tézisfüzetek), amelyeket tizenöt–ötven példányban nyomtattak egykoron, ma nem mint önmagukban vett kincsképző értékek fontosak, hanem a korabeli kulturális kapcsolatok, a társadalmi élet – adott esetben – egyetlen emlékei.
Ha megnézzük az 1800-as évek előtti időszakra vonatkozó nemzeti bibliográfiai nyilvántartásban a példányokra vonatkozó adatokat, meglepve láthatjuk, hogy milyen nagy arányban maradt fent egy-egy kiadásból tíz vagy öt alatti példány. A Magyar Nemzeti Bank Értéktár Programnak tehát fontos lenne figyelnie arra, hogy a nyilvános gyűjteményben nem található bármely témájú, a Magyar Nemzeti Bibliográfia bármelyik alrendszerébe – nyelvi, területi, szerzőségi vagy tematikus hungaricum – tartozó kiadvány megvásárolható legyen. A Gutenberg-galaxis azonban nem csak könyveket jelent: a középkortól kezdődően a mindennapi élet fontos dokumentumai az egyleveles, illetve a kisnyomtatványok. Ezeket a kiadványokat manapság főleg a szemétbe, kis odafigyeléssel és környezettudatossággal a papírgyűjtésbe küldjük. Pedig gondoljunk arra, hogy egy 15. századi szentkép vagy kultikus nyomtatvány, de még egy 19. századi borosüvegcímke vagy ásványvízreklám is milyen pénzben is jól definiált értéket képvisel egy-egy aukción.
Sokat megmentenek ebből a kiadványkörből a magángyűjtők, és a magángyűjtemények útja gyakran a közgyűjteménybe vezet. Valóban kérdéses, hogy mai napi (kurrens) anyagokból mindent gyűjteni kell-e. De ha egy-egy gyűjtő – vagy örököse – az élete során összeszedett gyufacímke-, gyászjelentés-, névjegykártya-, politikai, kereskedelmi vagy kulturális plakátgyűjteményét áruba bocsátja, az egyik első szempont az kell legyen, hogy az illető gyűjtemény nyilvánosságát, ha kell, vásárlással, de biztosítani lehessen. Hasonlóan fontos figyelni arra, hogy akár tíz éve sem voltak fotómegosztó portálok, magánfotók önkéntes letéteivel gyarapodó digitális gyűjtemények. A 19. század közepétől elterjedő fotózás emlékeit nagy gonddal kell összegyűjteni, és nem csupán egy-egy kiemelkedő személy hagyatékának részeként értelmezni. A nyomtatott örökség nagyszámúsága ellenére a dokumentumok sorsában számos egyediség rejlik. És ezúttal nem a szöveg tartalmának az értelmezésére gondolok, hanem a külső történetére. E történetnek számos értéknövelő, egyedi értékké tevő formája létezik. Egy kiemelkedő példa: Georg Braun 1572-ben publikálta először az európai városokat bemutató metszetalbumát (Civitates orbis terrarum), benne tizennyolc magyarországi és erdélyi város látképével. A könyv és a metszetek külön-külön is rendre felbukkannak a kereskedelemben, a magyarországi nyilvános könyvtárakban is a „polgári nyilvánosságot” biztosító módon jelen vannak, néha színezett metszetek formájában is. Anna Beek azonban az Oránia-Nassaui család számára ezeket a nyomtatott metszeteket átalakította: olyan, egypéldányos műalkotásokat hozott létre, amelyek csaknem festménnyé emelik ezeket a metszeteket (a feliratokat elválasztotta a metszettől, és hátteret festett hozzájuk). Ezek a műalkotások – ha akarjuk, könyvtári nyomtatott dokumentumok – ma különleges ritkaságok, Magyarországon csak magángyűjteményben őrzik őket.
De a nyomtatott dokumentumokba írt kéziratos bejegyzések, egy-egy ismert személy használatára utaló jelek is egyedi értékkel ruházzák fel a könyveket, iratokat. Az a gyűjtemény tehát, amelyik egy a magyar kultúra számára meghatározó munkásságú személyiség emlékeit gyűjti, akár sokadik példányként is meg kell vegye az ilyen nyomtatott művet. A legkevésbé vitatott egyedi értéket természetesen a kéziratok jelentik. Minden kézirat egyetlen, megismételhetetlen darabja művelődéstörténetünknek. Például a Quadripartitum című joggyűjtemény, amely a magyar rendek és a Habsburg-királyok viszonyának alapvető kérdéseit próbálta a magyar jogrendbe illeszteni, csak a 18. század legvégén került nyomdába. A megelőző időszak valamennyi példánya – az eltérő szövegek forrásértéke miatt – felbecsülhetetlen értékű. A szerző saját kezű szövegeihez (autográf) külön érték tapad. Nem egyszerűen filológiai, szövegtörténeti jelentősége van egy-egy ilyen kéziratnak, hanem műtárgyként is megőrzendő emléke bármely kulturális közösségnek. Megvásárlásuk egy-egy közgyűjtemény számára különösen fontos, ráadásul ha a szerző több kézirata is ott található, a munkásság dokumentálásának teljessége irányába mutat a beszerzés. Az egyes kulturális csoportok (és nem egyszerűen az egyes népek) között nemes versengés is létezik. Ennek része a kulturális emlékek teljességre törekvő felmutatása, odahelyezése a világ kultúrái közé. A felmutatás ma már digitális – bár a magyar állam nem veszi komolyan a versengést ezen a területen –, de fontos a fizikai megőrzés is. Emellett azonban, ha már polgári társadalomban gondolunk élni, fontos az is, hogy a közösség számára nyilvánosan történjen mindez. A nyilvánosságot pedig intézményesen a közgyűjtemények biztosítják.
(Monok István, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ főigazgatója)
Illusztráció: Kovács Lehel
Megjelent a MúzeumCafé 41. számában, 2014. június-július
Gerhardt Ferenc (MNB) válasza
Mravik László (művészetörténész) válasza
A Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége válasza
